Révfülöp az a fajta hely, ami csendben szerethető. Nem hirdeti magát, nem tolja magát a plakátokon, de ha egyszer rátalálsz, nem akarsz elmenni. Nekem az egyik legjobb nyári délutánom itt volt – egy végtelenül hosszú stégen ültem egy hideg olaszrizlinggel, egy srác gitározott mögöttem, előttem meg csak a tó, meg a naplemente. Nem szólt senki, nem zavart senki. Minden a helyén volt.
A part nem különösebben kiépített, de épp ettől olyan természetes. Itt nincsenek beach clubok – inkább apró borozók, kis teraszos helyek, ahol leülsz egy fröccsre, és ott ragadsz estig. Az emberek is mások itt: nyugisabbak, barátságosabbak. Ha szóba elegyedsz valakivel, abból lesz valami – nem csak egy udvariassági kör.
Révfülöpön nincs kapkodás. Itt azt tanulod meg újra, hogyan kell lelassítani. Lehet, hogy napokig nem történik „semmi”, de közben mégis minden történik. Beszélgetések, találkozások, jó ízek, stégre hajló esték, finom bor, halk zene. És talán pont ez az, ami annyira jó benne.
